2010 -ben megszűnt a munkahelyem. Gondoltam, az addig végigdolgozott évek fáradalmait kipihenendő, bujkálok egy kicsit a munka elől. Úgy éreztem, hogy megtehetem, hiszen harmincvalahány évesen tárva nyitva áll a munkaerőpiac kapuja előttem és a beígért egymillió új munkahelyből majd kedvemre válogathatok.
Azért, hogy a bujkálásom alatt se kelljen hiányt szenvednem semmiből, regisztráltattam magam az illetékes Munkaügyi Központnál. Hatalmasakat dőzsöltem a kezdetben folyósított majd' 45 ezer forintból.
Ez csak 2 ezer forinttal maradt el a mostanában sokat emlegetett összegtől, amiből még politikusaink is meg tudnának élni. Persze, csak ha tartanak kecskét, amire még lézerblokkolót sem kell szerelni.
Aztán a folyósított összeg sajnos időszakosan egyre csökkent, így kissé vissza kellett vennem nagyzoló életvitelemből. Először csak a bérleten próbáltam meg spórolni. Azóta is furdal a lelkiismeret: kicsit tán én is tehetek arról a helyzetről, ami a BKV -nál uralkodik pénzügyi fronton.
Talán ez a lekiismeretfurdalás és a Munkaügyi Központtal való 'együttműködési' kötelezettségem vitt rá arra, hogy keressek valami munkát magamnak. Persze nem vittem túlzásba. Nem küldtem el 1310 helyre az önéletrajzomat, mint az a túlbuzgó pedagógus, akit kirúgtak az állásából.
Számba vettem, mim van és ennek megfelelően mennyit is érek. Bárhogy is építkeztem kockáról kockára, nem lett saját autóm s így szükségem se nagyon volt B illetve C típusú jogosítványra, amely sok helyen előnyt jelent az elbírálásnál. Ellenben egy 'E' típusú besorolást sikerült elérnem valamilyen K -betűs emberkéről elnevezett listán.
Mivel világnyelv a magyar, így nem éreztem szükségét, hogy nyelvvizsgát tegyek le bármilyen nyelvből is.
Tanultam... pontosítok: tanítottak angolt az iskolában. Sőt, még nyelviskolába is jártam, de kételyeim vannak, hogy nem lett volna -e jobb kínait tanulni.
Egyéb jellegű nyelvvizsgát pedig ebben a politikai érában úgy érzem, nem szívesen tennék, mert ahhoz nincs gusztusom.
Amikor én jártam iskolába, akkor még 18 éves korig volt tankötelezettség. A szülői elvárásokra fittyet hányva nem szereztem diplomát, hanem a már gyermekkoromban megálmodott hivatásom felé próbáltam meg tendálni az érettségi illetve technikusi vizsgám után (amely nem igényelt feltétlenül mérnök végzettséget)..
Az álomból viszont tanulmányaim befejezése után kénytelen voltam felébredni: a hőn áhított playboy (értsd: here) életmódért még ennyit sem kellett volna tanulnom, mert a végzettségemnek megfelelő állást nem találtam és be kellett érnem a hobbimhoz némileg közelálló kereskedelmi tevékenységgel.
Az meg sem fordult a fejemben, hogy szakirányt váltva doktorim legyen. Bolgár ismerőseim amúgy sincsenek.
Ezek tudatában próbálkoztam testhez álló állásajánlatokat keresni az interneten. Mivel az önbecsülésem rendben van és direkt kerülöm a magas keresettel kecsegtető lehetőségeket, ezért a megpályázott állások között volt portás, takarítói, irodai, levéltári munka. Becsusszant pár szakmámba vágó is, de azokat amúgy sem gondoltam komolyan. Így megnyugodtam, amikor vagy válaszra sem méltattak, vagy finom elutasításban
részesültem. Ellenben az egy kicsit bosszantott, hogy a többi megpályázott helyről se nagyon érdeklődtek például a vitathatatlanul professzionális szintű partviskezelési technikám iránt.
Zavart, hogy úgy utasítottak el a válaszukkal megtisztelő kevés helyről is, hogy be sem hívtak elbeszélgetésre, fel sem mérték a képességeimet.
Azonban egy magát ügyesen álcázó Z -betűs, félmilliós csodalámpákat árúsító cégtől kéretlenül is kaptam ajánlatokat.
Egy országos bolthálózat 2010 -ben nyitott új üzletébe kerestek eladót. Elküldtem az önéletrajzomat.Azon kevés esetek egyike volt, amikor is behívtak egy személyes elbeszélgetésre, amelyen olyan nagyszerű kérdésekkel traktáltak, hogy hogyan tudnám a drágább berendezés megvásárlására rávenni a kedves vevőt.
Igazán szimpatikus hozzáállásnak gondoltam. Nyilván nem voltam eléggé meggyőző, és végül nem vettek fel. Lehet, hogy azért is ment csődbe a teljes bolthálózat nem sokkal később.
Mivel az ingatlanpiac most nagyon hasít, ezért megpróbálkoztam egy ilyen irodánál is. Gondoltam, hogy ha például honatyáink és honanyáink feje fölül el tudnám adni az Országházat, akkor mekkora pénzt kaszálnék jutalék gyanánt és még az ország is jól járna. Az állás azonban üzleties megjelenést feltételez, ami az én lezser öltözködési stílusommal összeegyeztethetetlen. Az állás megszerzéséhez szükséges fejtágításra és
vizsgára kellő 35 ezer forintot is farzsebből kifizettem volna és a vállalkozói kiváltását, na meg az esetleg bevétel (jutalék) nélküli heteket, hónapokat is bevállaltam volna. De az üzleties megjelenést nem.
Egy lány ismerősöm úgy gondolta, hogy én szeretem feleslegbe koptatni a szájam és így a férfi változókorhoz közeledve egyre gyakrabban rámtörő hőhullámokat hideghívások lebonyolításával enyhíthetném egy üdülési jogokkal meg minden egyéb hasznos dologgal 'házaló' vállalkozásnál. Rosszul gondolta.
Pedig nem áll tőlem távol a gonoszkodás. Így lelkiismeretfurdalás nélkül hívogathattam volna az embereket a legalkalmatlanabb időpontokban. A pakliban azonban az is benne volt, hogy hiába én ajánlok egy jó nyaralási lehetőséget, engem küldenek el melegebb éghajlatra.
Vannak azonban olyan állások, amelyeket egészségügyi problémáim miatt nem tölthetek be. Tengeri betegségemnek hála nem szolgálhatok gyorsnaszádon. Szőrallergiám miatt az Állatkertben nem vállalhattam el a pannon puma gondozását, etetését.
Elgondolkodtam, mi szükséges még szépségem, fiatalságom és remek végzettségem mellett. Arra jutottam, hogy jó volna egy kis protekció is. Tudtam, hogy ebben az országban ez úgysem egy bevett dolog, így ezt az újítást alkalmazva biztosan sikerrel járok. Megpályáztam hát egy olyan állást, amit egy bizonyos személyre írtak ki, de mint utólag kiderült, nem én rám. Hiába volt tehát némi hátszelem.
Ekkor jöttek képbe a barátaim, ismerőseim. Mármint azok, akik nem mentek el ebből az országból és még ők is úgy tudják, hogy én a barátjuk vagyok. Kellően szűkült a kőr. Így legalább nem dilemmázok majd, hogy egyszerre több jó ajánlat érkezik és választanom kell.
A Munkaügyi Központnál jubiláltam múlt évben, majd utána érzékeny búcsút véve egymástól az önkormányzatot kezdtem el pumpolni. A kezdetben kapott 28.500 forintból nem futotta kaviárra, így a pezsgőre sem volt már szükség. Amikor már csak 22.800 forinttal kezdték el kiszúrni a szemem, akkor égtelen haragra gerjedtem
és vertem az asztalt, hogy ebből még a Marcell sem tudna tisztességesen megélni.
Lementem hát az önkormányzathoz, hogy rákérdezzek, tudnak -e ők munkát adni. A válasz az volt, hogy munka nincs, csak segély van. Megnyugodtam, hogy egy darabig akkor nem kell még dolgoznom, de a folyósított összeg ügyében nem tudtak jó hírrel szolgálni. Így miután náluk is hamarosan jubilálni fogok és már ezt a görög minimálbérhez mérten is szerény összeget sem fogom megkapni, kétségbe estem, mert eszem ágában sincs a bankban lekötött millióimat felélni.
Kétségbeesésemben lementem a kerületi állásközvetítőbe. Ott egy gyors regisztráció után 40 nappal későbbre kaptam időpontot, amikor is majd elbeszélgethetek valakivel a nagyratörő terveimről.
Gondoltam, mi ez az újabb 40 nap ahhoz a közel 2 évhez képest, amit már sikerült munka nélkül kibekkelnem?!
Tudtam hogy március elején úgyis jelenésem van még a Munkaügyi Központnál a szokásos pofavizitre. Ott eddig is elhalmoztak jobbnál jobb állásajánlatokkal.
Biztos a hely szelleme okozta, de az új helyre költöztetett központ előtt várakozó munka elöl bujkálók hangulata igen csak kormányellenesnek volt nevezhető. Nem is értem, miért.
Odabent aztán fél pillanatra felcsillant a szemem, hogy tudnak ajánlani egy parkgondozói (közmunkás?) állást, de aztán gyorsan korrigálta a hölgy magát, hogy ezt elnézte és nem kaphatom meg, mert nem abban a kerületben éldegélek.
Úgyhogy most az állásközvetítőben van minden bizodalmam. Bánom is én, ha stadiont kell építenem közmunkásként, hisz büszkeséggel tölt el, hogy a magas szintű magyar foci szentélyének felépüléséhez én is hozzájárulhatok. Azt sem bánnám, ha a gyerekek jelenlétében kellene óvodát kipakolnom vagy a gyűjtögető életmódot folytató nyuggerek illetve prolik lakásából az évek alatt felhalmozott szemetet kihordanom, hogy
ne zavarja a szag és a csótány invázió a szomszédokat.
Elvállalok bármit, csak hadd ne kelljen már itthagynom ezt az országot!
Amikor annyi minden köt ide: túrórudi, pörkölt, szép magyar lányok. Igaz, ez utóbbiaknak most nem vagyok jó parti így munkanélküliként, de örök optimistaként merek nagyot álmodni: egyszer jönni fog egy gazdag lány, akivel aztán boldogan élünk míg meg nem halunk és előtte teszünk majd a demográfiai mutatók romlása ellen... bízván abban, hogy gyermekeink már tényleg kedvükre válogathatnak a milliónyi munkahely közül.
Ha mégsem, akkor legfeljebb kényszervállalkozóként koldusbotot fognak gyártani.
